A rémségek világában a hármas szám bűvös erővel bír. Hiszen elég, ha csak eggyel többet adott az ég valamelyik páros végtagunkból, máris a számkivetettek között találjuk magunkat. Hát ha még annál is többet. Háromlábú Jake, Háromszívű Rose és a három pár kezű szörny mind-mind köztéri látványosság a brit Tiger Lillies show-jában, ahol a musical ad randevút a cirkusznak, a mélabú a gyilkos iróniának.
De először is beszéljük meg, hogy hol vagyunk. A helyszín: Pécs, Európa egyik kulturális fővárosa, mely az idén sok más program mellett, az „újcirkusz” irányzatait, különféle iskoláit bemutató programsorozatot is indított. Ennek kezdete a nyári Cirkusz- és Utcaszínház Fesztivál volt, ám a koronát a nem létező fejre egy kétnapos minifesztivál (Cirkusz a színházban!) tette fel a hét elején. A Circa társulat Ausztráliából, a Tiger Lillies Freekshow című előadása pedig Angliából érkezett.
Nem én vagyok az egyetlen, aki megpróbálta már besorolni, valamilyen műfajba betuszkolni a triót. Vannak, akik a „kasztrált bűnöző anarchista brechti blues triójaként” emlegetik, miközben az opera elemeit vegyítik a cigányos temperamentummal és dallamvilággal. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ugyanakkor rém lazák is. Leginkább ugyanis ez derül ki róluk a pécsi előadások előtt tartott sajtóbeszélgetésen, ahol az olasz rendező, Sebastiano Toma tűnik a legmerevebbnek. A munkamódszerükről nem árulnak el sokat: a „rémfigurák” előbb Toma fejében és rajzasztalán születnek meg, melyekhez végül az énekes, Martyn Jacques ír dalokat. A Freekshow-ban mintegy ötévnyi ötletelés és húsz-huszonkét dal van, ebből állt össze a végleges változat.
Ám előbb meg kellett találni a világban a rajzokhoz illő szereplőket, a cirkuszi, mutatványosi világ, „klaszszikus” középkori figuráit: törpéket, artistákat, zsonglőröket. Valamilyen „testi fogyatékkal” élőket. Mint a világ leghosszabb hajú hölgye, a hajlékony Kígyónő, aki úgy teszi a bokáját az arcához, mint ahogy más egymáshoz illeszti az ujjait. Ők azok, akik a középkorban még a vásári látványosság legfőbb elemeit adták, s akiket manapság ismét divat elzárni a hétköznapi világunktól. Életükről, érzéseikről, álomvilágukról alig tudunk valamit. A műsor tehát a perifériára szorult emberek sorsát, a normális élet iránti vágyódását jeleníti meg elsősorban. Mindezt iróniával, mélabúval és gyilkos humorral.– Mert mi a jobb nekik? – veti fel a költői kérdést Martyn Jacques – Ha szerepelnek egy ilyen show-ban? Vagy inkább zárjuk be őket valamilyen intézménybe?
A helyes válasz persze a beilleszkedés lenne, de ennek lehetetlenségét maga a műsor is jelzi. Ki lenne képes elviselni Rose három szívének eszeveszett dobbanásait? És hol találná meg a helyét, ha nem a színpad művi világában az immár nyugdíjaskorba lépett törpepár, akiket még mindig hajlamosak vagyunk gyerekekként kezelni, hiszen olyan aranyosak... nem?
A műsor folyamatosan változik, a rémtársulat bővül, hiszen fogyatékosokat bárhol a világon lehet találni, magyarázzák. Akár Pécsett is? – kérdezik az újságírók. Hogyne, válaszolják, másnap délelőtt castingolunk a szállodában, gyertek el. Délután, persze, kiderül, mindez csak a brit humor része: a műsor feszes, mindenkinek helye és szerepe van, és a társulatot sem érdemes bővíteni újabb „szereplővel”.
És már jönnek is sorra. Énekel az öngyilkos bohóc, bemutatkozik Ugly Joe és Flipper Boy (sajnos csak dalban), pattogósan vidáman énekelnek a lobotómiáról, mint egyetlen megoldásról, melynek segítségével a rémségek végre a szabad élethez és az istenhithez juthatnak el. A dalokat artistamutatványok egészítik ki: törpék táncikálnak, az erőművész pár (Katja Hauf és Philip Thimm) előbb a földön, majd a levegőben sokkolja a közönséget. Ez utóbbi szám, kiegészülve az Örökre együtt című dallal, a show csúcspontja. De vicces a zsonglőr, Matthias Romir is, aki egy szemüveg, egy keménykalap és egy piros labda segítségével bűvöl el minket. Ám legtöbbször a társulat csak amolyan illusztrációként szerepel. Ha alvó emberekről szól a dal, akik csak álmukban élnek, akkor bejönnek, és leheverednek a színpadra. A törpék, Hofer Roland és Irine valódi szám nélkül, néha csak ide-oda tologatnak egy-egy cirkuszi kocsit, vagy úgy tesznek, mintha táncolnának. Ritka az olyan költői kép, amikor a kocsiban elheverő, buja Rose fölé három világító papírszívet lógatnak egyegy horgászbot segítségével. De arra is sokáig emlékezni fogok, amikor a Roland a takarásban önfeledt csókot nyom párja, Irine ajkára. Ha keres valamit a Tiger Lillies, akkor nyilván ilyesféle, műsoron kívüli, kuliszszák mögötti pillanatokat keres. Paradox módon a show, a csillogó felhajtás elemeivel.
Ám nem minden telitalálat. A frontember fejhangja hol torokszorító érzést kelt, hol meg felmennénk a színpadra, és sírva könyörögnénk, hogy hagyja abba, ha csak egy percre is. Hiszen ő a narrátor, a széteső világ kötőanyaga, ő mesél, ő mutat be mindenkit, hol rekedtes, kocsmai blueshanggal, hol meg az éteri falzettel. A második felvonás végére viszont igazi lendületet kap a show: ekkor derül ki igazán, hogy miért lehet értük feltétel nélkül rajongani.
Mert vérprofik. Olyan szempontból is, hogy a tapsrend után még kifestve, jelmezestül kirohanjanak az előtérbe, hogy máris a megvásárolható hanghordozóikat reklámozzák. És dedikálnak is rögtön: plakátot, borítót, meg ami csak akad. Miközben tudják, alig fél óra múlva, a második előadáson minden kezdődik elölről. Ne is mondják, rémes…
forrás: nol.hu
Az Európai Kulturális Parlamentet 2001-ben az EU döntéshozói hozták létre. A szervezet azóta mintegy 200 tagúra bővült, művészeket, gondolkodókat, kulturális menedzsereket, intézetek munkatársait tömöríti. Tagjai között olyan jeles személyiségeket találni, mint Umberto Eco olasz író. Magyarországot Tamás Gáspár Miklós író, filozófus, publicista, és Méhes Károly pécsi költő, író, újságíró képviseli.
