Van pár fotós haverom, egy-kettő a sok ezerből, a zömét csak hírből ismerem. Akad köztük jócskán jó szemű, kinek azonban önnön nagyságának horizontja fölött már ködösül látása. Jót szólni kollégákról hasonló műfaji vagy üzleti vizeken, jót szólni másságról pláne, elég elszórt eset. A babér-csap alá, ha csordulás várható, művészféle mindig elsőként dugná a fejét. Ha pénzes munka ígérkezik, a fotós szív nyomban kiszőrösödik, sőt, ezt teszi visszamenőleg is.
Így aztán elcsodálkoztam Mánfai Gyuri barátomon, ki, bár maga is fotográfus, postai úton eljuttatott hozzám egy Pécset bemutató friss képes kiadványt, ami formája, fekvése szerint talán csak füzet lenne, de a vastagságnak ama határán áll, és a belvilágnak olyan tálalásával bír, amire már könyvet is mondhat az ember.
Itt van már egy-két napja, és még mindig nem értem, miért küldte ez a Gyuri. Lehet, hogy tompul már áskálódó ösztönöm?
Nincs itt egyetlen cikizhető fotó sem. Én így nem tudok kibontakozni! Egészséges, már-már szokatlanul életteli képek tanyáznak a könyvben. Jó a kiállítása, nincsenek kifutóképként lelakott fotók benne, nincsenek tördelői kaszabolások, mint az én Budapest könyvem esetében volt, vagy olyasmi akár, amit a Jung Zseni szépség-felületein való ollós tobzódás művelni mer.
Emelkedett a látvány, minden kompozíció attraktív és leleményes. A fények dinamikusak. Mindenki jókor volt jó helyen.
Kicsodák is? Ja igen, hát a Cseri meg a Körte! Cseri László és Körtvélyesi László, két jó régi márkanév a magyar fotográfiában! Pécsiek. Nem összenyögték, ledarálták, hanem láthatóan szerették, amit csinálnak.
Találtam ugyan a könyvben egy felbontási korlátain túlra nagyított képet a szívemnek oly kedves hangszerről, és ha rendes színlátó lennék, talán kicsit cikizhetném a merész szaturációt, csupán a késő-délutáni fényben itt-ott elszabadult, kellőn vissza nem fogott vörösek miatt, de rossz májnak ez kevés.
Nem értem, nem értem és nem értem, pontosan hogyan akarja őket ez a Mánfai Gyuri általam elveszejteni.
Vagy tévedek? Csak nem lokálpatrióták ezek mind a hárman, kik szeretik a helyet (Pécset nem nehéz!), de még egymást is, és hencegnek itt nekem?
Na, ilyen aztán nincsen! Hát miért pont engem szemelt volna ki ilyesmire ez a Mánfai, engem, aki, ugye, köztudottan olyan izé, olyan nagypofájú károgó vagyok?
Áskálódni kell itt, szinte biztos, ha értem, ha nem értem. Ezt várják tőlem. Nem okozhatok csalódást!
Áskálódni, csepülni, pocskondiázni. Hogy hogyan, az én dolgom. Na, majd csak kitalálom!
forrás: dozvald.blogspot.com
