Kubai ritmusok, kortárs balett és filmes játékok. Ezekkel a szavakkal lehetne leginkább jellemezni a DanzAbierta társulat vendégszereplését a IV. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón.
A kubai kortárs táncművészet legjelentősebb képviselője, Marianela Boán alapította a társulatot 1988-ban. A Karibi Tánc Biennále fődíját elnyert darabjuk, a MalSon, az elismert koreográfus, Susana Pous rendezése, amely nemcsak a karibi térségben aratott sikert, hanem a pécsi találkozón is
Az előadás disszonanciára épül, amely egyfelől a táncosok megjelenésével, másfelől a mozgásukkal válik érzékelhetővé. Már maga a cím is a spanyol malsonancia, vagyis disszonáns zenékre utaló főnevet rejti magában.
Öt táncos lép a színpadra, két férfi és három nő. Általában párban táncolnak, így egy táncosnő mindig magára marad, aki különféle elemekkel bomlasztja a párok harmóniáját. Hol utánzással, hol erőszakos elrántással áll az összehangolt mozgású férfi és nő közé. A finom, érzéki táncot járó párok között körbe jár az ötödik, a páratlan, mindenkit uralni próbáló erős nő. Mozgása jelzi, hogy ez az ő saját birodalma, határozott lépéseivel az egész színpadot uralja. Csak az a pár élvezheti a boldogságot, akit elkerül, a másiknak veszekedés és egy megrongált, tragédiával végződő viszony lesz a jussa.
A következő etapokban már nemcsak a szerelmi kapcsolatok kapnak helyet, hanem az esetleges emberi viszonyok szövevényes hálója is a színpadra kerül. Ahogyan az életben, itt sem teljesen érthető, mi és miért történik. Sokszor nincsenek indítékok – heves táncok, csaták és faldöngetés történik, legtöbbször ok nélkül.
Mindeközben a szereplők táncát egyszerre jellemzi a kortárs balett néhány eleme és a páros táncoknál megfigyelhető spanyolos vonal, amely néhol rumbára, szambára emlékeztet. Ezek ellentétként hatnak, mégis sokszor inkább kiegészítik egymást. A tánctípusok közti disszonancia így valamilyen módon inkább feloldódni látszik, ahogyan a régi kubai világ és a felhőkarcolók képe, majd a táncosok veszekedése és kibékülése is egységet képez, egy olyan folyamatot, amelybe a világ, az emberi kapcsolatok, sőt még a táncok alakulása és fejlődése is belefér.
A mise en scene legerősebben észlelhető disszonanciája a hús-vér színpad és a kivetítő felvételei között figyelhető meg. A havannai látkép, a klasszikus veterán autók és a felvételen mozgó figurák erős kontrasztot teremtenek a táncosokkal, akik mintegy inverzei a felvételen látott hasonmásuknak. Amíg kubai forgatagban élénk színű ruhában, kék tenger és fehér homok előtt láthatók, addig a színpadot a fekete-fehér és szürke színek uralják. A valóságukban felvett képen konkrét cselekedetet láthatunk, a színpadon viszont csak árnyalt utalásokat a kivetítőn történtekre.
A tánc- és cselekményfüzért, amelynek a végét – megjegyzendő, hogy mindenképpen felszabadítóan, ám mégis kissé sután – egy megnyugtató eseménysor zárja, hatalmas tapssal és üdvrivalgással fogad a pécsi közönség. Ez mind a táncosok kifinomult mozgásának, a spanyolos ritmusoknak és a könnyen befogadható, de mégis mondanivalót rejtő koreográfiának köszönheti a rövid, de annál tartalmasabb előadás.
Vörös Dóra
forrás: kikotoonline.hu
