A Compagnie Marie Chouinard két koreográfiájával nyílt a IV. Nemzetközi Tánctalálkozó, az EKF rendezvények kiemelt programsorozata. A hangsúly a táncon, e varázslatos művészeten van, melynek tiszteletére idén negyedik alkalommal szerveztek fesztivált Pécsett; a találkozón megmutatja magát mind a helyi, mind az országos, mind a nemzetközi társulások színe-java.
Marie Chouinard koreográfiái (Chopin: 24 prelűd, Tavaszi áldozat) kétségtelenül az idei találkozó egyik leghatásosabb előadásainak bizonyulhatnak. Két olyan táncot láthattunk, melyek érzékenységükben, kifinomultságukban és merészségükben egy, a klasszikus és modern formákra egyaránt fogékony, azokat egységbe gyúrni tudó művész sziluettjét sejtetik. Posztmodern interpretációk ezek Chopin és Sztravinszkij zenéjére – mely olvasatok nem csupán a tánc hagyományait, de az emberiség kultúrtörténetének és fantazmáinak egyéb szféráit is egységes textusba szövik. Az egyensúly persze ingatag: mintegy a tézis-antitézis-szintézis elvén saját magát is értelmezi az előadás, miközben az valami őt megelőző (eredet) láttatására hivatott. A koreográfia így nemcsak – mint sok más előadás esetében - horizontálisan gazdag (letisztult, pontos, széles spektrumból válogatott mozdulatok), de vertikálisan is sajátos dimenziók mozgatására képes: folyvást írja, majd újraírja magát.
Mint azt a programfüzet is ígéri, a szakralitás, a klasszikus, a mai és az egzotikus formák ötvözése a látott táncok fokmérője. Bár a színpad mindkét koreográfia esetében csupasz - egyetlen díszlet sincs a térben - az mégis megelevenedik, univerzálissá és pulzálóvá lesz. A modern kutatásokra (Antonin Artaud, Peter Brook) emlékeztető saját identitásuktól fosztott rituálék itt finom (de)transzcendentált szakralitásban mutatják egyéni arcukat, melyek iszonyatos, már-már kegyetlen energiagömbbé szilárdulnak. A rituálék aktuális, mai alakzatlehetőségeit keresi a mozgáson kívül a jelmez és a világítás is. Mindkettő meglepő érzékenységgel és pontossággal idomul Chouinard koreográfiájához, hogy azzal és a klasszikus zenével karöltve valamiféle kozmikus diszharmóniát teremtsen. A jelmezek egyszerűségükben és letisztultságukban nem kiegészítik vagy alátámasztják, de új megközelítésből szemlélik, mintegy mikroszinten maguk is értelmezik az előadást. Így lesznek a ruhák kis, fekete, áttetsző alsók és body-k (szikszalaggal takarván a kényes részeket – avagy éppen fedetlenül hagyva mind a férfi, mind a női táncosok felsőtestét), így lesznek a frizurák egyfajta sámánizmust idéző koronává, és így lesz a fény amolyan Appia-áhította funkcióvá.
A koreográfiák ereje vitathatatlan – kibocsátott impulzusaik a közönség soraiban ülő nézők húsáig hatolnak. Olyasféle diszharmóniát teremtenek, melyek a szépen túl a rútat is szolgálatukba állítják – az előadás a 20. század második felére áthangolt, újfajta esztétika szerint működik és hat: nemcsak felülírja magát minden mozdulattal, de egyúttal az anyagiság és jelentőség olyan kényes egyensúlyát teremti meg, mely példaértékű.
Az előadás még 24-én a Trafó Kortárs Művészetek Házában tekinthető meg.
Komjáthy Zsuzsanna
forrás: kikotoonline.hu
